LDAP bevezető, elmélet

Tartalom

Bevezető
LDAP információs modell
LDAP séma
LDAP vs. SQL

Bevezető

Abban a pillanatban, hogy egy IT infrastruktúrában egynél több rendszerkomponens (számítógép, hálózati eszköz stb.) jelenik meg, amiken felhasználói azonosítást kell végezni, azonnal felmerül az igény, hogy ezt a feladatot központosított módon oldjuk meg. A központi nyilvántartás mindenképpen valamilyen adatbázisra kell, hogy épüljön, mely tartalmazni fogja a felhasználók természetes adatait (név, cím, telefonszám stb.), a biztonságos azonosításhoz szükséges adatokat (jelszó, publikus kulcs stb.) ill. néhány alkalmazás-specifikus paramétert. Vajon melyik a legalkalmasabb megoldás erre a feladatra?

1984-ben az ITU és az ISO közösen kezdett dolgozni egy szabvány tervezeten melynek célja a fent bemutatott adatok tárolására, visszakeresésére alkalmas, biztonságos és elosztott megoldást adjon. Ez a szabvány az X.500 nevet viseli és 1998-ban jelent meg az első változata. Maga az X.500 egy áttekintést tartalmaz és a koncepciót fogalmazza meg a további X.5xx szabványok (X.501, X.509, X.511, X.518, X.519, X.520, X.521, X.525, X.530) foglalkoznak a részletkérdésekkel. Ezek közül talán az X.509 azonosítási keretrendszerrel kapcsolatos szabvány a legismertebb, hiszen a jelenleg használatos publikus kulcsú azonosítási rendszerek az ennek a szabványnak megfelelő tanúsítványokat használják (SSL, TLS stb.). A teljes szabvány gyűjtemény 1997-ben megjelent hármas változata (X.500v3) terjedt el szélesebb körben, de 2001-ben is jelent meg hozzá kiegészítés a negyedik változatban.

Maga az X.500 szabvány egy hierarchikus, objektum orientált adatbázist definiál névtárnak (directory) nevezzünk. Ilyen típusú adatbázisokkal nap, mint nap találkozhatunk: állomány rendszer, DNS stb. Az adatbázis szerkezete egy kliens-szerver modellt követ. Az adatbázis szervereket névtár szolgáltatás ügynököknek (Directory Service Agent - DSA) nevezzük, a klienseket pedig névtár felhasználó ügynöknek (Directory User Agent - DUA). A kliens és a szerver egymással a névtár hozzáférési protokollt (Directory Access Protocol - DAP) beszélik. Maga a DAP a teljes OSI hét rétegű adatmodellt definiálja és használja.

A teljes X.500 szabványrendszer megvalósítására is léteznek rendszerek és számos esetben használatuk indokolható is. Azonban a 1990-es évek elején a Michigan egyetem egy csapata úgy döntött, hogy a teljes X.500 DAP protokoll helyett, annak egy egyszerűsített változatát valósítja meg, ami az akkor már létező és nagy népszerűségnek örvendő TCP/IP protokollra épül az OSI helyett. E mellett még néhány további egyszerűsítést is végrehajtottak a protokoll adatmodelljében és végül 1993-ra így született meg a 1487-es számú RFC, ami a LDAP azaz a Lightweight Directory Access Protocol első változatát írta le. Ez egy egész sor RFC követte, ami az LDAP-al kapcsolatos részletkérdéseket igyekezett tisztázni. Az így kialakult szabvány:

• meghatározza az adatok hozzáférésére használható hálózati protokollt,
• meghatározza a tárolandó információ szerkezetét és annak ASCII reprezentációját (LDIF),
• megmondja, milyen elnevezési konvenciót használhatunk az adatelemek megnevezésére (distinguished name - DN),
• definiál egy biztonságos azonosítási mechanizmust (binding),
• meghatározza az adatok elosztásának módját és az adatokon végezhető elosztott műveleteket,
• megmondja, hogyan lehet az információs modellt és a hálózati protokollt kiterjesztésekkel ellátni,
• kvázi szabványos C és JAVA API határoz meg